Zugzwang

Reads: 104  | Likes: 0  | Shelves: 0  | Comments: 0

More Details
Status: Finished  |  Genre: Other  |  House: Booksie Classic
Januári utazás szívembe.

Submitted: January 13, 2014

A A A | A A A

Submitted: January 13, 2014

A A A

A A A


Zugzwang

Ködös januári este volt. Ugyanolyan szürke, és tömeggyártott napot zártam, mint az elmúlt 3 hónapban minden nap. Kedvtelenül ültem, és bambultam magam elé. Hajam, mint zsírós póklábak hullottak homlokomra, és füleimre. Ugyanazon gondolkodtam, mint akármelyik más este. Semmire. Úgy döntöttem – a nagy hidegre, és a ködre való tekintettel – lenézek szívembe. Minden szükséges el?készületet megtettem. Kényelmes pozícióba helyeztem kövér, és ronda testem, majd lecsuktam szemeimet. Éreztem, hogy ez lesz az utolsó, és a legsötétebb utazásom hozzá.

Szokatlanul közel, alig fél kilométerre találtam magam. Meglepetésül szolgált, hogy idelent ugyanolyan id? volt, mint fent. A nap sütött ugyan, de alig észlelhet? volt a ködt?l. Sarkvidéki szelek fújtak, és én nem tudtam merre menjek. Tíz perc kóválygás után már teljesen ismeretlen vidék köszönt rám. El?ttem egy határ volt, amivel eddig soha nem találkoztam még. Óriás mamutfeny?k mögötti erd?. Centiméter pontosan kezd?dött, és végeláthatatlan volt. Éreztem erre kell mennem, de féltem mit találok majd odabent.

Rágyújtottam. A cigarettafüst szinte rögtön eggyé vált a köddel. Félelmetes látvány volt, mintha az egész ködöt én generáltam volna egyetlen szál cigarettával. Pöfékelés közben eszembe jutottak a régi táj képei, így még jobban elidegenedtem saját területemt?l. Hegyekkel, és folyókkal megszórt vadregényes táj képe ötlött belém, s az erd? létezésének okát még mindig nem értettem. Folyton nézegettem a cigarettámat, mennyi dohány van még rajta, így is id?t spórolva, hogy az ismeretlenbe vessem magam. A cigaretta kialudt. Én megtorpantam, hátrafele néztem. „Lehet, hogy más irányba kéne mennem.” Önmagamnak ellent mondva indultam meg az erd?be.

A köd még mindig jelen volt, de sokkal enyhébben. Végre láttam. Lehet jobb lett volna, ha ugyanolyan gáznem? tejüveg vett volna körül, mint eddig. Láttam önmagam. Különböz? verziójú énképem tárult elém. Egy-egy emlékfoszlány, amely mint a beakadt lemez újrajátszotta magát örökre. Láttam a 3 évvel ezel?tti énemet, amint egy fának támaszkodik, és idegesen ropogtatja az ujját, majd rágyújt. Gondolkozik. Azon idegeskedik, vajon jól csinálta-e meg a haját? Vár valakit. Nyugtalan. Tisztán emlékszem erre a képre. A múltat bolygatni nem volt szándékom, de útbaigazítást kellett kérnem valakit?l. Hozzá léptem. Idegesen lökött el magától, miközben a gondolatokat kántálta, amelyeket én mondogattam anno. Ijeszt? volt. Mint egy mániákus dolgozó, akit nem lehet kizökkenteni a fogaskerékb?l. Nem volt arca. A hangok egy sima b?rlapon keresztül hangzottak. Idegesebb lett, és hangosabban, gyorsabban kántálta gondolatait:
- „Elkéstem? Id?ben jöttem? Mi van, ha már elment? Biztos ekkorra beszéltük meg? Hogy köszönjek majd? Milyen nap van? Fontos lesz ez a nap? Mi van, ha nem jön el?” 
Tovább léptem, mert egy olyan emléket találtam itt, amelyet rég elfeledtem már, és nem szerettem volna, hogy szánalmas nagymérték? együttérzésem lehúzzon az ? lelki állapotára. Tudtam, hogy hogyan telt el a nap többi része, és azt is tudtam, hogy minden jól sült el, és igen, fontos nap lett. Továbbhaladtam.

Egyre s?r?bben találkoztam saját magammal, ám a dolgokban változtatni egyiknél sem tudtam. Láttam egy örömteli fiút, aki a leveg? kezét fogja, és el?ször indul el egy – számára akkor még ismeretlen – kollégium felé. Láttam ugyanezt a fiút 3 hónappal kés?bb, amikor a leveg?vel csókolózva el?ször tapintja meg valaki mellét. Láttam egy tucat örömt?l repdes? ént, és ez megnyugtatott. Bátrabban, és vakmer?bben haladtam a cél felé, úszva a régi szép emlékcseppekben. Hamarabb rá kellett volna jönnöm, hogy sajnos egy ilyen helyen nem teljesen arra törekszik a környezeted, hogy megnyugodj. A boldog énképek egy id? után ijeszt?ek lettek. Elvakította ?ket valamilyen eszme, amelyt?l nem tudtak racionális döntéseket hozni, s így minden falhatót beletömtek szeretetre éhes szájukba. Végignéztem, ahogy ez az ártalmatlan fiú túlbuzgó terrorista lesz, és minden egyes mozzanatával arra törekszik, hogy neki legyen igaza, és mint olyan, nem félt attól, hogy másokat megbántson, vagy manipuláljon. Nyáladzó, saját mocskukban hányó, telhetetlen embereket láttam. Önmagamat. Azt is végignéztem, ahogy – ugyanebb?l a telhetetlenségb?l kifolyólag – eldobtam magamtól a legszebb ajándékomat. Újra végig kellett hallgatnom a telefonbeszélgetés minden egyes mozzanatát. Hiába futottam, hiába fogtam be a fülemet, hallottam. Több százféleképpen láttam saját magamat abban az erd?ben, de tudtam, hogy megéri végigjárni ezt a tortúrát. El kellett jutnom abba a házba. El kellett mennem a drogos, földön kúszó, részeg ember mellett. Akármennyire is undorodtam saját magamtól, megtettem, és végül valóban ott volt a ház, a szívem.

Már remegtem. F?ként a hidegt?l, de nem elhanyagolható mennyiségben az idegességt?l és félelemt?l. Hátranéztem az erd?be. Emlékképeim nem követtek. Valahogy most sokkal könnyebbnek t?nt átkelnem ezen az erd?s részen, mint kinyitni egy átkozott ajtót. Az jutott eszembe, vajon mi lehet nehezebb annál, mint szembenézned saját magad hulladékaival? Nem tudtam kigondolni semmi értelmes választ, és ett?l a pillanatnyi intelligencia-kihagyástól meger?södve benyitottam. Ahogy bezártam magam mögött az ajtót, meleg leveg? fogadott. Itt nem volt hideg, nem voltak rossz emlékek, nem volt semmi csúnyaság. Szétnéztem. Rég jártam erre. A falon, és a plafonon egy vastag repedés húzódott, kés?bb észrevettem, hogy ez a ház egészét bevonja. Ezek az el?z? terrortámadás maradványai voltak. A ház kétemeletes volt. A földszinten egy nagy nappali. Meleg kandalló, dohányzóasztal, egy könyvespolc, pár növény, és két kényelmes fotel állt itt. A nappaliban két óriási ablak is helyet kapott, ami arra volt hivatott, hogy megfelel? fénnyel árassza be a szobát (természetesen nem erd?re, és ködre lett tervezve). A nappalitól jobbra volt egy konyha, ahol a legalapvet?bb felszerelések mellett egy picike kis asztal is volt, ahol nagyon sokszor néztem, amint éppen a konyhában sürög-forog. A nappalitól balra csak a csigalépcs? volt az els? emeletre. Az egész ház recsegett, ropogott a régi fa alkatrészekt?l. Kinézetre nem látszott rajtuk, de ezek a fák már több mint százezer évesek voltak. Emlékeim szerint, okkal terveztem a padlót recseg?sre. Az els? emeleten egy nagy hálószoba volt, óriási ággyal. Az egész emeletet a fehér szín uralta. Minimalista volt.

Miközben felfedeztem a házat, melyben egykor éltem, szemem sarkából, a lépcs?nél megpillantottam egy pár kíváncsian kékl? szemet. ? volt az. Rég láthatott már itt, lehet meg sem ismert. Sokat öregedtem. Kínosan néztünk egymás szemébe egy ideig, majd miután meggy?z?dött arról, hogy nem egy jöttment vagyok, illetve nem egy számára idegen személy, elmosolyodott, és futva indult felém. Nagy ölelésre számítottam, de el?ttem kicsivel lefékezett, és ismét kérd?en nézett rám. Gyönyör? volt. Fehér hálóingben állt el?ttem. Úgy suhant a lépcs?t?l a bejárati ajtóig, mint egy hangtalan szellem. Haja enyhén felgöndörödött, s barna frufruja folyamatosan tengerkék szemébe csapódott, ezért azt jobb kezével halántéka felé simította.
- Hideg van odakint.
Egy pillanatra megijedtem a lágy hangtól, ami elhagyta tökéletes ajkait.  Nyelnem kellett, miel?tt válaszoltam volna:
- Hideg.
- Jót tenne egy meleg tea?
Bohémnak éreztem a szituációt, hogy a saját szívemben vendégül látnak. Túrám kezdete óta el?ször mosolyodtam el.
- Te drága lélek. Hát van nálad jobbszív? teremtés a világon? Lám, betér egy h?vös idegen, megöregedve, megráncosodva, s te egyb?l teával kínálod?
? is elmosolyodott, és nevetve mondta.
- Te nem vagy itt idegen – megfogta a kezem, és a konyha felé terelt – itt minden a tiéd. Téged mindig örömmel fogadlak. Azt mondtad, tartsam rendben a házat, és én megtettem.
- Valóban.
Látta rajtam, hogy rossz híreket hozok, de próbált optimista maradni. Miközben elkészítette a teát, néha kipillantott rám, tényleg ott vagyok-e. Szó nélkül ült le velem szembe, és várta, hogy megkezdjem mondandómat. Minden bizonnyal váratlanul érte a látogatásom. Nem tudtam a szemébe nézni. Szomorú, és keser? volt a tea íze. A számban még mindig a köd, és a hideg érz?dött.
- Lennél olyan kedves, és… lehoznád a régi albumot, amit még… te adtál nekem… régen?
Nagy szüneteket hagytam, próbáltam visszafogni a könnyeimet. Tudtam, hogy ezzel megvan az alkalom, hogy megtegyem, amiért jöttem. Természetesen bólintott, és felszaladt az emeletre.

Tudtam, hogy legalább 3 perc lesz, amíg el?szedi. Ennyi id?m volt. A konyhapulthoz mentem, és kivettem egy éles kést, majd elindultam utána. A kés megfogásának pillanatában dübörögni kezdtek az ajtók, az ablakokon. Nem álltam meg. Amíg a lépcs?ig eljutottam, szememmel fürkésztem az ablakokat. A dörömbölés nem ért véget. Saját magam emlékmásai, ezek az arcnélküli léleknyomatok dörömböltek, ordítottak. Könny folyt az arcomról.
- Mit akarnak?
Ezt ? kérdezte az emeletr?l. Érz?dött a hangján hogy fél. Felérve láttam, hogy annyira megijedt, az ágyon lév? puha takarók közé bújt. Nem válaszoltam, csak mentem, kezemben a kés. Úgy folyt a könnyem, mint még soha. Éreztem, hogy a ház lassan szét fog esni. Nem én rendeltem így a dolgokat, de meg kellett tennem. ? volt az utolsó emlékfoszlány, amiben minden hitem, és szeretetem testesült meg. A szívem egyetlen lakója. Szomorú igazság az is, hogy eredeti megfelel?jét?l rég különbözött már. ? csak egy hasonmás volt. Eredeti énjét az ablakon dübörg? kapzsi disznók kergették el, s én elkeseredésemben alkottam ezt a tökéletes lányt. Elértem az ágyhoz. ? még mindig begubózva, összegömbölyödve feküdt. Leültem az ágyra. Megérintettem, erre kitört a biztonságot nyújtó paplanhalmaz közül. Er?sen ölelt magához. Éreztem, hogy hevesen ver a szíve. Sírt. Csitítgatni kezdtem. ? megcsókolt. Bárcsak ne tette volna.

A ház szerkezete recsegett, pár tartógerenda már el is tört. A kint dühöng? lények egyként próbálták betörni az ajtót, és megakadályozni engem. Hosszan csókolt. Úgy, mint régen. Ett?l még jobban fájt. Utolsó szó jogán szerettem volna még mondani valamit, de nem jött ki szó a számon. Cselekedtem. A kést fehér ruháján át a hasába nyomtam. Félsikoly hagyta el a száját, de szemével még mindig engem figyelt. Én remegtem, sírtam.
- Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom…
Komolyan gondoltam, amit mondtam. Meleg vére kézfejemre ömlött, és ? hátraesett. Mély csalódottság tükröz?dött szemeib?l. Lassan az egész ágy véres lett. A kés akkora lyukadt vágott a hasába, hogy bels? szervei az ágyra ömlöttek. Utolsó lélegzetvételét nem tudtam pontosan megállapítani, de már biztos voltam benne. Meghalt. Én öltem meg.

A kinti csetepaté elnémult. Felálltam az ágyról, de rögtön vissza is estem. Hasamhoz kaptam, s láttam a kés bennem is nyomot hagyott. Lám ott voltam két kezemmel valószín?leg vastagbelemet visszagyömöszölve eredeti helyére. Vért köptem. Leestem az ágyról. Minden fájt. A ház újra elkezdett szétesni. Minden er?met összeszedve felálltam, s lementem a földszintre. Kinyitottam az ajtót. Kiléptem az erd?be, még mindig életemért küzdve. Ahogy a tornácról leléptem, a ház hátam mögött összecsuklott.
- Az én szívem.

Egy pillanat alatt elmúlt a hasi fájdalom, kezem már nem volt véres, szúrt sebnek nyoma se volt. Az egyetlen holttestet a ház romjai maguk alá temették. Még mindig sírtam. Mellkasomban a szúró fájdalom tovább er?södött. Néztem szívem romjait. Találtam egy táblát, amit még valamikor két éve barkácsolhattam. Felemeltem, s a még álló tornác egyik oszlopára akasztottam. Elindultam kifelé az erd?b?l. Bevégeztem, mit tennem kellett. Zugzwang. Ez egy általában sakkban használt fogalom, ami annyit tesz: a játékos a lépés megtétele el?tt már látja, hogy akármilyen lépést tesz, veszíteni fog. Nem hittem, hogy valaha is át fogom ezt érezni. Ím, szívemb?l egyel?re nem maradt semmi, csak egy tornác oszlopa, amire ki van téve egy tábla, s a táblán ez olvasható: „Megtelt!”

 

 

 

 


© Copyright 2018 nemismerem. All rights reserved.

Add Your Comments: